Friendship

Hát ez az. Ezt nem értettem meg eddig!
Pedig pontosan ez kell ahhoz, hogy én megváltozzak.
Van egy elég jó barátom. Évek óta jóban vagyunk, sokat találkozunk a közös társasággal. De vele soha nem volt olyan, hogy mély beszélgetés, vagy mint a többiekkel, hogy mondjuk egymásnak hogy szeretlek, ölelés meg puszik. Az érzéseiről mondjuk szinte senkinek nem beszél, de mi egyébként is csak "oltogatni" szoktuk egymást.
És most megértettem! Mikor a házibuliban az ölében ültem, és megkérdeztem, hogy egyébként ő miért ilyen velem. (Bár az elmúlt napokban többnyire igazán kedves volt)
A válaszon teljesen meglepődtem: "Azért, mert te is ilyen vagy velem."
Az a baj, hogy én nem merek kezdeményezni. A másikra hagyom, aztán ő vagy menteszi, vagy nem. Pedig lehet hogy a másik is fél, és ő is ezt várja tőlem!
Persze vannak barátaim. Sok. De rengetegszer mégis úgy érzem, hogy nincs senkim. Hogy jobban is próbálkozhatnék. Nem azzal van a baj, hogy nem vagyok kedves. Az vagyok!
Csak.. azt hiszem még kiskoromból kifolyólag kicsit gátlásos vagyok, ha barátszerzésről van szó. Vagyis vannak, akiket meglátok és érzem, hogy ő a barátom, vele egy hullámhosszon vagyunk.
De sokszor csak távolról nézem, hogy mások milyen egyszerűen odamennek egy idegenhez, és úgy beszélgetnek vele, mintha ezer éve legjobb barátok lennének.
Sokszor zavar ez, hogy nálam nem így megy. De mostanában jobb. A "gibbonok" között érzem, hogy otthon vagyok. Tudom, hogy ők így szeretnek ahogy vagyok, és a legjobb, hogy egy másodpercre sem kell megjátszanom magam előttük. Ők igazi barátok.

Hesitance

Egyik pillanatban úgy érzem, hogy dehogy akarom elveszíteni, ő mindenem, és biztos, hogy rengeteg fájdalmat fog még nekem okozni, de az együtt töltött percek kárpótolnak ezért.
Máskor meg, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem kötelezettségek nélkük, mélyebb érzelmek nélkül. Csak élveznem kéne a fiatalságomat.
Harcolok magammal, mert minden barátom elmondhatja a véleményét, az indokok segíthetnek nekem a döntésben, de akkor sem dönthet senki helyettem. Mindenki azt mondja el, hogy neki mi a jó.
De azt honnan tudhatnám, hogy nekem mi?

Fate will make it

Azt mondod, hogy legyen minden úgy mint rég.
Hogy te sem tudod mi változott, de majd biztos elmúlik az érzés.
De valami más, én érzem. Rajtad.
Nem úgy szeretsz már. Nem örülsz, ha felhívlak az éjszaka közepén, csak hogy megmondjam, hogy szeretlek.
Félek.. attól, hogy ez az érzés majd teljesen eluralkodik ratad, és nekünk végünk lesz. De én azt nem akrom!
Csak.. szörnyű érezni, hogy bármennyire is kitartasz mellettem -hisz az egész nyarunkat együtt terveztük be-, de tudom hogy ez neked nem ugyan az.
Pedig az én részemről semmi nem változott. Csupána te bizonytalanságod bizonytalanított el engem is.
Nem tudom... ezt hiszem nem teszek semmit. Majd adja a Sors magától.
Rá bízom a jövőmet.

Someday never really comes, does it?

Ez nem történhet meg!
NEM NEM NEM és NEM!
Nem így kell lennie, nem így lett megírva.
Nem lehet vége. Még nem. Mi egymásnak lettünk teremtve, közös a jövőnk. Már mindent elterveztünk.
De komolyan, hisz én vagyok neki a tökéletes lány! Minden egyes hülyeségét ismerem, és ezektől függetlenül határtalanul szeretem. Nincs még egy lány, aki elfogadná őt. Najó, talán van.. De akkor is!
Hisz szeret engem, nem gondolhatja komolyan. Én.. nem tudom mit kezdenék nélküle.
Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.
Nélküle én már nem tudom ki is vagyok, mit akarok, mit tegyek és mit ne. Ő volt a támaszom. Még ha nem is mondott semmit, maga a tény, hogy ő van nekem -és örökre ott is lesz- erőt adott a mindennapokhoz.
Teljesen elvesztem.

Semmit nem vettem észre.. lehet hogy már rég nem szeret, csak vak voltam, és nem láttam, ahogy a szemem elött múlik el. Egy ideig éreztem, hogy valami más. De ha kérdeztem hogy mi a baj mindig azt mondta, hogy semmi. Egy idő után elhittem, majd magamnak is bemeséltem, hogy semmi nem változott.
De.. ez most olyan hirtelen jött, olyan nagy a sokk. Még fel se fogtam. Ez most tényleg megtörténik? Vagy csupán egy szörnyű álom, és ha felébredek ő mellettem fekszik majd az ágyban, átölel, a fülembe súgja hogy nincs semmi baj, ő örökre szeretni fog, majd csendesen alszik tovább.

The heart was made to be broken.

Egyszerűen nem tudom megérteni. Minden olyan szép volt, és mindketten annyira szerelemesek és boldogok voltunk.
Legalábbis én azt hittem...
Teljesen elvesztem.
Már semmit se értek.
Most volt az évfordulónk, egy gyönyörű és valószínűleg méregdrága fényképezőt kaptam tőle, amit az ember nyilván nem akkor vesz valakinek, ha épp dobni akarja. Nem tudom csak a pia hatására kattant be, vagy csupán nem józanul akarta elmondani.
Hogy már más.
Egy ideje érzi, hogy ez nem ugyan az, mint régen.
Csinált már ilyesmit, de az más volt. Akkor reggel átölelt, megkérezte mi a baj, majd 5000x bocsánatot kért, mert nem is emlékezett arra, hogy veszekedtünk. Most pedig... távolságtartó volt, mintha már tényleg idegenek lennénk. Egyszer átölelt, de elhúzódtam, mert megint a könnyeimmel küszködtem. Elmentem nélküle zuhanyozni... talán ez volt a baj. Mindig együtt mentünk. De most nem lehetett, az este után. Menet közben egymáshoz sem szóltunk, nem is néztünk egymásra, sőt ha jobban belegondolok nem is végig egymás mellett mentünk. Majd mikor az utunk elágazott, csupán odadobott egy sziát, mégcsak le se lassított.
Ez 11-kor volt, most 6 óra van. 7 óra alatt egyetlen sms-t se küldött.

Ez most komoly? Tényleg itt vége?