Friendship

Hát ez az. Ezt nem értettem meg eddig!
Pedig pontosan ez kell ahhoz, hogy én megváltozzak.
Van egy elég jó barátom. Évek óta jóban vagyunk, sokat találkozunk a közös társasággal. De vele soha nem volt olyan, hogy mély beszélgetés, vagy mint a többiekkel, hogy mondjuk egymásnak hogy szeretlek, ölelés meg puszik. Az érzéseiről mondjuk szinte senkinek nem beszél, de mi egyébként is csak "oltogatni" szoktuk egymást.
És most megértettem! Mikor a házibuliban az ölében ültem, és megkérdeztem, hogy egyébként ő miért ilyen velem. (Bár az elmúlt napokban többnyire igazán kedves volt)
A válaszon teljesen meglepődtem: "Azért, mert te is ilyen vagy velem."
Az a baj, hogy én nem merek kezdeményezni. A másikra hagyom, aztán ő vagy menteszi, vagy nem. Pedig lehet hogy a másik is fél, és ő is ezt várja tőlem!
Persze vannak barátaim. Sok. De rengetegszer mégis úgy érzem, hogy nincs senkim. Hogy jobban is próbálkozhatnék. Nem azzal van a baj, hogy nem vagyok kedves. Az vagyok!
Csak.. azt hiszem még kiskoromból kifolyólag kicsit gátlásos vagyok, ha barátszerzésről van szó. Vagyis vannak, akiket meglátok és érzem, hogy ő a barátom, vele egy hullámhosszon vagyunk.
De sokszor csak távolról nézem, hogy mások milyen egyszerűen odamennek egy idegenhez, és úgy beszélgetnek vele, mintha ezer éve legjobb barátok lennének.
Sokszor zavar ez, hogy nálam nem így megy. De mostanában jobb. A "gibbonok" között érzem, hogy otthon vagyok. Tudom, hogy ők így szeretnek ahogy vagyok, és a legjobb, hogy egy másodpercre sem kell megjátszanom magam előttük. Ők igazi barátok.